Hock Bea: Ghyczy Dénes Mentális kollázs címü kiállításáról
Deák Erika galéria, 2008. január 17, megnyitóbeszéd
Ghyczy Dénes jelenleg Berlinben élö festö, ám a kilencvenes évek elejétöl több, mint egy évtizedig Budapesten is élt. Ezt persze a jelenlévök zöme, gondolom, nagyon is jól tudja – azzal, hogy most mégis megemlítem, Dénesnek arra a tényre való rácsodálkozását ismétlem, hogy mióta elhagyta Budapestet Berlin kedvéért, nem töltött még egybefüggöen ilyen hosszú idöt távol, mint ez alkalommal, tavaly májusi legutóbbi budapesti látogatása óta. E viszonylag hosszú távollét után azonban egy új s jelentékeny változásról tanúskodó müegyüttessel jelenik meg a Deák Erika galériában, ahol már 2004-ben és 2003-ban is láthatták egyéni kiállítását.
Dénes azzal, hogy megkért, mondjak néhány szót új kiállítása elé, valójában alkalmat teremtett számomra, hogy utánakeressek egy évekkel ezelött feljegyzett, és azóta is gyakran felelevenedö francia idézet forrásának – ugyanis az itt bemutatott anyag kapcsán ismét eszembe jutott a kérdéses mondat, s szerettem volna a szerzö megjelölésével idézni. Saját kéziratos feljegyzéseim között nem akadtam nyomára az idézetnek, az internetes keresés pedig azt az eredményt hozta, hogy valójában egy szólásmondásnak tekinthetö gondolattal állunk szemben. És kiderült az is, hogy én annak idején sajátosan – hogy azt ne mondjam, némiképp tévesen – értelmeztem és raktároztam el magamnak, illetve használtam ezt a mondást. Viszont ha jobban belegondolok, az idézet mindkétféle értelmezése – az eredeti és az általam neki tulajdonított is – találónak bizonyul a jelen helyzetben.
És akkor itt az ideje, hogy végre idézzem is ezt az idézetet: „Plus ca change, plus c’est la meme chose”, amit én magamnak így fordítottam: minél inkább változik, annál inkább önmaga.
A szólásként használt mondat eredeti, „helyes” jelentése – miszerint a dolgok sokkal inkább változnak, semmint megváltoznak – Ghyczy Dénes képkezelési technikáját, a látvány feldolgozásának módját jellemzi. Néhány éve már Dénes úgy fest, hogy a témául szolgáló modell vagy látvány elé egy mindig változó mintázatú, s így változó fénytörésü üveglapot tart, majd az így feloldott, kontúrtalanított, valamelyest torzított látvány-eredményt festi meg vászonra. Az elsö „üveg mögötti” képek arcokat, emberi figurákat oldottak szilánkos rajzolattá; aztán tájrészletek is torzultak üvegcseppeken keresztül tükrözödve (mindkét sorozatból mutatott válogatást a Deák Erika galéria); most újra emberi figurákat látunk. Ám ezeket az arcokat már nemcsak az üveglappal történö beavatkozás módosítja, azaz „valótlanítja el”, hanem a digitális képfeldolgozás által kínált manipulációs eljárások bevetése is.
Úgy gondolom, a kiállítás címe – Mentális kollázs – felhatalmazza, söt felhívja a képek nézöit arra, hogy elgondolkozzanak az ehhez a képkezelési eljáráshoz vezetö mentális-pszichés folyamaton. Én magam egy meghökkentö, egyszerre két ellentétes irányba ható folyamatot sejtek. Egyrészt érzékelek egy szüntelen ellenállást a mimetikus ábrázolás, a leképezés, a széppé-festés iránt, s ezzel párhuzamosan egyfajta szándékos diszharmónia-keresést, söt disszonancia-teremtést. Már a korábbi képek esetében is fogalmazhatunk így, hiszen maga az üveglap torzító hatásának kitett tájelem sosem barátságtalan vagy kellemetlen, s önmagukban a modellként szolgáló ismerös személyek sem kiváltói negatív impulzusoknak. A digitális utómunkálatok teremtette, az alkotó – vagy épp romboló – képzeletet meglódító lehetöségeket pedig e disszonáns hatás fokozására használja a festö. A disszonancia ugyan szorongáskeltö állapot, az imént jelzett, ellentétes elöjelü folyamat során ugyanakkor ez a belsö feszültséget hordozó észlelés vizuálisan megnyerö képekben ölt formát. Festövászon mellett papírra is készülnek képek, leheletfinom, paszteles rajzok és papírmunkák, s ezt az akvarelles áttetszöséget, derengést, légies és súlytalan minöséget produkálja az újonnan felfedezett festöfelület, a müselyem is.
Meglehet, hogy az imént e képekre alkalmazott megnyerö vagy kellemes jelzö ellen maguk a modellek esetenként talán mégis tiltakoznának, hiszen ök nem a kívülálló pozíciójából értékelik az arcképük felbomlását eredményezö konceptuális gesztust.
A ma nyíló kiállításon szereplö festmények modelljei többnyire nem is ismerösök vagy barátok, hanem internetröl gyüjtött figurák. Talán részben e személytelenebb viszonyulás eredménye, hogy az arcokat felbontó gesztus is radikálisabb. Ahogy a festö jelenleg is futó kölni kiállítását megnyitó Marc Wellmann fogalmazott, ez az új, gondosan kalkulált müvelet szinte boncoló folyamaton alapul, s – teszem hozzá én – szinte mutáns vagy zombie-szerü ábrázolásokhoz vezet. Ahol nem az arc a kizárólagos „müveleti terület”, hanem (majdnem) teljes emberi alakok bomlanak fel geometrikus szabályossággal, ott az alaknak egyféle nagyon is eleven – jóllehet nem minden kritikai kommentártól mentes – dinamizmust kölcsönöz a strukturális felbontás. S míg a korábbi „analóg” jellegü látvány-módosulást az éppen kiválasztott üveglap mintázata, s így annak fénytörési törvényszerüségei határozták meg, a digitális képfeldolgozás során a látványrészletek sokszorozódása, torzulása, egymásra rétegzödése kevésbé esetleges; vagyis önkényesebb – vagyis olyan folyamat, melyet maga a festö tart kézben.
S ha már egyszer az alkotói stratégia hátterében húzódó mentális történések találgatásába bocsátkoztam az imént, még egyetlen gondolat erejéig továbbmennék ezen az ösvényen – s itt térek vissza a korábban idézett mondat másik értelmezésére (vagy talán átalam való átértelmezésére), mely szerint bármely dologról legyen is szó, az állandó változásnak való kitettség azt nem szétforgácsolja, hanem egy saját komplexitását egyre inkább felismerö entitássá formálja.
Ghyczy Dénes saját bevallása szerint is a XXI. századi ember töredezett, fragmentált személyiségképére reflektál az emberi arcok és alakok egységes képének felbomlasztásával, de-konstruálásával. A személyiségröl vallott modern szociológiai elméletek szerint az egyén élete során egy koherens és egységes identitás megszilárdítására törekszik – ebböl a perspektívából nézve a posztmodernnek az a felismerése, hogy az ember személyisége távolról sem szilárd építmény, hanem sokkal inkább egy folyamat, mely számos változó és akár ellentmondó elemböl tevödik össze, valóban krízisként, válságként értékelödik. A stabil „én” illúziójának elvesztése egyben a racionális, autonóm, a környezetét kontrollálni képes individuum illúziójának az elvesztését jelenti, s jelenti az olyan tár sadalm tekintély elfogadására való hajlandóság gyengülését is, amely a mindenhatóság igényével lép fel. S ez végsö soron nem minden pozitívum nélkül való fejlemény.
A fragmentált énkép üdvözlöi szerint a szubjemtum régi modellje a kulturális változás kerékköröje, amennyiben a heterogénnek vagy kevésbé értékesnek nyilvánított identitás-elemek kirekesztésére törekszik. Ebböl a perspektívából nézve rendíthetetlen személyiség- és világkép ott van, ahol elnyomás van. Egységesítö látásmódok helyett ez az álláspont az ambivalencia, az eldöntetlenség és a sokszínüség el- és befogadását szorgalmazza, s arra biztat, hogy inkább annak járjunk utána, miért is érezzük szükségét, hogy a dolgok között mindenáron rendet teremtsünk, még akkor is, ha a rendteremtö elv adott esetben önkényes és zsarnoki?
Így aztán én a személyiségkép széttöredezettségétöl nem tartok különösebben. De ahogy Ghyczy Dénes szétdobja a maga emberfiguráit, abba kicsit mégis beleborzongok.