Muladi Brigitta: Pörgös portrék
Ghyczy Dénes új sorozata
Mindig kockázatos, ha egy müvész – akár idölegesen is – szakít a megszokott képalkotási szisztémájával, és ismeretlen technikákat talál ki, új módszereket alkalmaz. Ghyczy Dénes friss sorozata saját festészetét megújító szándékkal a konvencionális, a látványt közvetlenül a vászonra leképezö eddigi gyakorlatától eltéröen egy összetett gondolati modell alapján tárgyi alapú, de absztrakt irányba mutató festészet felé indult el.
A montírozás a filmvágás módszere, amivel a film pergöbb, feszesebb ritmusú lesz, a mondanivaló egyértelmüvé válik, a felesleges részletek eltünnek. Ghyczy Dénes új munkái e technika jegyében a töle megszokott portrék, nöi alakok kivágatainak többszörösen ismételt egymás mellé illesztésével jöttek létre. Az absztraktnak tünö alakzatokon itt – a filmes technikával ellentétben – a motívum rejtve marad, a konkrét ábrázolás háttérbe szorul, és a statikus kép dinamikusan változó, többnézöpontú képpé lényegül át. A „mentális kollázsok”i a fotó szétdarabolásával képzödnek, amelyek már a valóság képét csak apró, de lényegi részleteikben hordozzák – eltorzított szemeket, szájakat látunk. Az alkotófolyamat végeredménye így inkább absztrakt mü lesz, mintsem ábrázoló. A festmények, akvarellek, rajzok nagyvonalúan, széles ecsetvonásokkal alapozott hálószerü, lazúros, ugyanakkor expresszív felületei is megerösíthetik azt az észrevételt, hogy Ghyczyt az elvontabb festészet érdekli pillanatnyilag.
Ez eddigi munkáit tekintve meglepö, de ha jobban belegondolunk szerves folytatása az eddigi képi gondolkodásának, a korábbi sorozatoknak ahol például a mintázott, opálos üveg felületeken áttetszö széttöredezö portrék, egy analóg képalkotó módszer alkalmazásával jöttek létre, most pedig a festö digitálisan maga állította elö a látványt, amit aztán megfestett.
Az újdonság, az egyediség, a posztmodern korszak gondolkodása ugyanúgy jelen van a régi képein is, de mégis a mostani koncepciója mintha aktuálisabbá tenné a festészetröl szóló elképzeléseit. A szabadon hagyott felületek, a fragmentumszerü motívumokká szétejtett arcok ábrázolásában mintha a korszakunknak az arccal (arculattal) azonosított személyiség erejével kapcsolatos kételyeit, az emblematikusan müködö festöröl alkotott képpel szembeni elégedetlenségeit is megfogalmazná. A változtatásra való képesség, a kockázat felvállalása személyes bátorság egy kereskedelmi galéria közegében még akkor is, ha az intézmény programja idöröl idöre szakmai csemegékkel is szolgál.
A legújabb sorozatnak a lényeges újítása abban érhetö tetten, hogy a valóságszeletekböl, a kiragadott részletekböl az élö modell már aligha ismerhetö fel, és az egész képe sem állítható elö. A kihasított sávok, horizontális és vertikális csíkok, az akvarelleken a nyersfehéren hagyott alapfelületen folyton elmozdulni látszó képszilánkokként állnak össze. A dinamikus egységek mediálisan kreált képek, de nem reflektálnak a mediális valóságra, hanem egyedi, autonóm képalkotási szisztéma termékei.
A képcímekböl kiderül, hogy nem egyszerü portrékról, hanem párokat ábrázoló fotók átiratairól van szó. Persze a két karakter ennek az információnak a tudatában már élesen elválik a látvány szerint is, de mégis elbizonytalanodtam abban, ha nem szerepelne két név (például Felix-Myriam, Myriam-Kilian) a címben, akkor valóban észrevenném-e a két arc elkülönültségét. A címekböl aztán továbbgördíthetünk magunknak egész történeteket. Ki lehet az a Felix Myriam mellett? A barátja, vagy a fia? És a másik férfinév?
A jelenleg Berlinben élö müvész legújabb sorozatát Marc Wellmann berlini müvészettörténész és kurátor kifejezetten a Deák Erika Galéria tárlatára írt szövegében médiakritikai szempontból közelíti meg, amit az idézet végén a festö szavai is megerösítenek: „Ghyczy Dénes a festményeiben a kortárs embert rajzolja meg heterogén, a médiakorszak nyomatékossága által szétzilált identitásával. A modern idegtudomány koncepciói már rég búcsút intettek a szilárd mag-identitásnak (szó szerint „az oszthatatlan”, lat. dividere). Sokkal inkább az a felismerés érvényesül, hogy az, amit általában Én-nek érzünk, az egy imaginárius szerkezet, teljesen megfoghatatlan, neuronális folyamatok visszatükrözése. Korszerü kommunikációs formák, szórakoztató technológiák – internet, televízió, számítógépes játékok – miatt a jelek vég nélküli áradatának vagyunk kitéve. A test genetikai tökéletesítését, a hálózatképes implantátumok beépítését magával hozó jövö teljesen közelinek tünik. Hol van hát a belsö és a külsö, a valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges közötti határ? Ghyczy Dénes ebben a helyzetben az emberi identitás válságát érzi: ’Ha nem rendelkezünk elegendö védömechanizmussal, és túlságosan fogékonyak vagyunk, hamar elveszíthetjük a saját magunkhoz való viszonyulást, és ’üres’ burokká válhatunk. Lelkünknek ez az eltompulása még lelki szélsöségbe is torkollhat, amikor is egyre erösebb impulzusokra van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán valamit is érezzünk’.”
Megjelent az „Új müvészet”-ben 2008. márciusban